Verstár

Válogatott verseim

…önátadásról, elengedésről, spontaneitásról…

Kerítés tetején, szundikáló, arany-meleg délután,
Macskatestű ernyedtséggel támaszkodik fél-lustán.
Irigykedve pihentetem fáradtságtól kisírt szemem
E pasztellszínű vibrálásból formálódó csendéleten.

Min akkor sírtam és reszkettem,
Most mosolyogva megköszöntem.

Mit akkor szörnyetegnek láttam,
Most karjaim felé ölelésre tártam.

Minden pillanatot büntetésnek szánt,
Mutatva; Tévedésed hatalmába ránt.

Mind addig kísér vesztednek helyére,
Míg hóhérod csuklyáját nem húzza fejére.

Láthatsz-e mást tisztán ragyogó fényében,
Érezhetsz-e bárkit puszta egyszerűségében,
Míg ábrázolásához elméd azon tollát használod,
Mellyel a perspektívát téves vonalakhoz igazítod.

Mikor érinteni vágysz, és csak kezeddel simítod,
Nem érzed, hogy lelked kincstárát fosztogatod?
Biztos vagy, hogy mit magad számára jónak érzel,
Nem oly hiba, mi szívedre láthatatlan foltot fércel?

Irányvonalaid, melyek mentén minden nap haladsz,
Kapaszkodnak beléd, a szabályos mellett elszaladsz.
Torz részletekből alakítod magad spontán, tudatlanul,
Hajtására energiát, s időt fecsérelsz haszontalanul.

Hogy figyelmedet csapdádra felhívjam végre,
Tajtékozva ordítanék, kötelességemnek érzem,
Hisz szép szóval és nyájasan csak olyannal lehet,
Kiben a jótékony tudatosság csíráját fellelheted.

Remegő kezemben a tollal papír fölé hajlok
Vadul lüktető mellkassal kínlódva vonaglok.
Átrendezek vízszintest és függőlegest megadón,
Reszketve zuhanok át a porszemnyi origón.

A könyvespolcról szólított meg valamikor tízévesen
S attól fogva suli után naponta megmutatta nekem,
Milyen voltam egykoron, előző ezredekben
Fedetlen keblűen, díszes fekhelyen, felékszerezetten.

Bujkáltam titokzatosan templomok oromzatán,
Megmutattam magam ezernyi miniatúrán.
Felbukkantam olykor munkálkodva, szépítkezve,
Szégyen nélkül szülés közben és szerelmeskedve.

Sétáltam virágillattól bódultan paloták kertjében,
Szolgáltam felcicomázott, kényeskedő hercegnőket.
Kifestett keblemre szantálport szórtam,
Sötétkék éjjeleken titkos szeretőt fogadtam.

Kergettem szemtelen macskát díszköves csobogó körül,
Olvastam szerelmeslevelet árnyas fák lombjai mögül.
Fésülködtem tükör előtt, szolgálók körében
Pancsoltam lótuszokkal, díszes falú medencében.

Tompa fényű délután hukkát szívtam én és kedvesem,
Aranyködös kábulatban vágyat csalt ölünkbe a szerelem.
Megismertem azt is, milyen a válás keserve,
És ájultan hullottam palotám márvány kövére.

Falu kútjánál vízzel kínáltam a lován ülő herceget,
Tetszetős ruhában táncoltattam csípőm részegen.
Jóginikat kérleltem, áldják meg gyermekem,
S Ganésa feleségeként is élvezhettem az életet.

’Tüskehúzó’, ’Hölgyek és szolgálók egy palota teraszán’,
’Szolgáló és talpát festő nő’, vagy ’Királyi pár’
’Hintázó lányok’, ’Táncosnők’, ’Legyező és füstölő’,
’Siva és Párvati’, ’Isteni pár’ vagy ’Imára kulcsolt kezű nő’.

Szobrok, festmények, képek, emlékeket idéző könyvlapok,
Tudjátok-e, hogy a végtelenségig veletek maradok?
Nem is sejti Heinz Mode, milyen hálás vagyok,
Indiai nőalak;akár egy mudra, bennem oly nyomot hagyott.

A távolság közelről felfoghatatlan,
A közelség messziről láthatatlan.
Hogy kifelé tekintve a nagy szűkül
És befelé haladva az apró bővül,
Csak az unatkozó Valóság tudatos játéka lehet,
Megtréfálva csalhatatlannak vélt éberségedet.

…olykor elgondolkodom: az univerzumnak tényleg annyira
nincs ráhatása a dolgokra, hogy csak úgy hagyja
rendezetlenül alakulni azokat? …nem hinném. Az én
Mindenségem tudatosan alakítja önmagát. Akkor viszont
nem létezik, hogy amit kapok tőle, az ne járna jogosan…

…a Mindenségre visszahatok, hisz része vagyok. Tehát
Ő minden pillanatban pontosan tudja, mire van szükségem
és nemcsak úgy véletlenül, hanem épp eszerint formálja
önmagát…

…az, hogy Én mit engedek meg magamnak és mit nem,
tisztán látható az önmagából készített alkotásban. Úgy
gyúrja össze a viszonyokat, úgy ragasztja, illeszti egymáshoz
az eseményeket, akárcsak egy lelkes szobrász, kinek keze
között az agyag kifejezéstelen formája addig hömpölyög,
gyűrődik, deformálódik, formálódik, míg azt nem mondja:

Igen, ez az! Pontosan ezt súgtad nekem minden
részecskéddel, én pedig segítettem Neked megnyilvánulni,
hogy kifejezhesd általam a lényeget…

Kinézek az égre, a pulzáló fénybe
Fedett szemgolyómban kutatva
Égő pontok örvényébe zuhanva
Ugyanazon történet vetül a sötétbe

Nem ragaszkodtam semmihez. Soha.
Kiapadhatatlanul oltottam szomját másoknak:
Itt van, tessék, igyatok, szeretetem így osztogatom.
Most?
Kiszáradtnak látszó kút fölé hajolok, víz után kutatok,
S kavicsot ejtek a mélybe, azt remélve,
Csobbanó hangjába kapaszkodhatok.
Időtlenség! Merev szemgolyóidon áttekintve
A türelmetlenség vak sötétjébe ütközök.
A feneketlenséghez suttogva könyörgök:
Engedj pislognom,
Kiszáradt szemeimet önhittel átitatnom!
Teremteni valami puhát, valami oltalmazót,
Életig tartó biztonságot adót,
Alkotva alkotót, Teli vödörbe pottyanót,
Örök örvénybe kortyolót.

Halogatás

Kint vár a kert, kutyatejtől sugárzik.
Sárga labdákkal borított zöld lepellel takarózik.
Tüdőmet tavaszi vibrálással itatom,
Szememet nyújtózkodó rügyekkel simogatom.
Süppedő humuszba túrom ujjaim,
S ott hagyom.
Várakozok.
Hadd kússzon csak fel bizsergő ereje!
Meglehet,
Így eggyel később halok.

A tükör ma reggel megjutalmazott.
Aranyosan csillogó rézszínű tekintettel ajándékozott.
Tompán fakó hályogtól szabadított meg,
S megláttatta magamat.
Mennyire mulattató!
A ködön át felvillanó részletekből kiegészíteni hiányos önmagam,
Segítsetek Mások! – így élt a rimánkodó.
S ők készségesen nyújtogatták az apró darabokat,
Meg is mondták, ezt ide, azt meg oda rakd.
A sosincs kész kép!
Ráadásul élettelen.
Álmom tombol:
Ez hitvány! Borzasztó!
Az éjjel szétromboltam.
Ébredés óta kedvemre alakítom.

Mit számít, ha homlokom ráncos
S szemem alatt fáradt a bőr,
Ha testemben a huncutság
Fogócskát járva, kacagva,
Piszkos ujjacskájával csalogat.
Akár a gyermek, ki addig unszol,
Míg végre ráállsz, és mellé guggolsz.
Beletörődve, arca örömébe feledkezve,
Átengeded magadon az önfeledtséget.

Nektárgyűjtők

Vég nélküli zsongással dolgozó raj,
Lila cakkos puhaságból születő zaj,
Elégedett dolgos órák egyetlen pillanatban,
Zümmögő mantra-szólam a napsütötte templomban.

Fekete tóba merített bambuszecset,
Pillanatba ragadt formákkal kísérletez.
Rizspapíron menekülő vizes foltok,
Feledésbe merülő mindennapi gondok.

A bonyolultat kerülni igyekszik,
Könnyed mozdulatban rejlik, úgy hiszi.
Tekergő vonalak, színek érkeznek,
Paták rajzolódnak, vadlovak dübögnek.

Vágtába fog a festék, sörénybe kap a szél,
Új papírra ugrik át a művészi szenvedély.
Csend, kisasztal, időtálló nyugalom,
Teáskanna gőzölög gőgösen az asztalon.

Kitekint az ablakon, benéz a hold hűs fénye,
Bambuszágak rezdülnek a sötétkék éjben.
Éjszakai vadászok kék árnyai suhannak,
Felborzolt tolluk alatt madárkák szunnyadnak.

Párába burkolt vízesés megadón hull alá,
Kíváncsi tekintet követi a tus fénylő nyomát.
Rejtőzködő menedék a gyér sziklás oldalon,
Hajlott hátú vízhordó sétál át egy fahídon.

Ne kerüld a szokatlant, vesd bele magad bátran!
Míg nem lendülsz szikláról hegyi patakba,
Megmártózhatsz-e a magabiztosságban?

Mondd, mégis mit tehetsz,
Ha a másik, kit szeretsz,
Gyötrődik a gondodon,
Noha másképp gondolod.

Mondd, mégis mit tudhat,
Megoldásban hova juthat?
Problémád, mit annak vél,
Hozzá pártol, gazdát cserél.

Tavaszra gondol,
piciny rügyet szemlélve,
magát gyógyítja.

Fáról rigófütty
fészke fenn láthatatlan
valami lepottyan.

A konokságnak
makacs a gyökérzete,
kihúzhatatlan.

Csillogó kövön
fodros ég tükröződik,
eső illatban.

Meleg napsugár,
ha nem takarja felhő
dalra fakaszt (ő).

Út sara fogja,
a szekeret lassítja,
most ez a dolga.

A zöld fű is csal,
árnyékban lilára vált,
noha zöld marad.

 A föld szomjazza,
sminkelt hölgyet bosszantja,
ha záporozik.

Lepke száll reám,
mozdulatomba olvad,
szárnya se rezdül.

Holdcsepp hull tóba,
mert kiemeltem onnan,
kezemen átfolyik.

Rossz vagy jó gyerek,
helyes avagy nem helyes,
ki döntheti el?!

Tehetségesnél
tehetségesebben él,
ki magabiztos.

Izzó kavicsnak
zápor illatú tükrén
égbolt párolog.

Nyári estike
nappal illatát ontja,
csillagra nézve.

Molyhosan csüngő
barkáján hernyófonál,
reszketsz rezgőnyár

Hűsbe szunnyadó,
nádon ringó árnyjáték,
nyár perzselt imént

Hevült testemet
hűs tó vizébe mártom,
melegre vágyom.

Kopott kék padon
gesztenyék kopognak.
Költözzünk odébb!

Ölembe pottyant
a bú sárga levele,
nyárból ébresztett.

Ahonnan én jöttem, ott átlátszó minden,
Ide azért születtem, mert hasonlónak hittem.
De itt az őszinte a sajnálatra méltó,
S a titkolózó a becsülni való.
Mert azt tanulták, mennyire ijesztő megmutatni,
Mikor gyengék vagyunk, azt is felvállalni,
Bizalmat veszít, ki elesett,
Hiteltelen, ki könnyezett.

Ahonnan én jöttem, ott látható minden,
Itt azért vagyok, hogy ezt itt is elhiggyem.
A bizalom a szánalomnál erősebb,
A tett a szavaknál is beszédesebb.
Hogy ne feledjem, érdemes tisztának maradni,
Még a tévedéseimet is elől hagyni,
Hogy bízzak, mikor elesek,
S higgyek, mikor könnyezek.

Csend nyelvén szól az Igaz,
A rá vágyónak felfedi azt,
Ha lemond ő önmagáról,
A valósnak vélt valóságról.

Kacagni fog, ha meglátja,
A végtelen az, mi átjárja,
S tudja, minden azért fájt,
Mert nem ismerte Önmagát.

Kint kutatni hiába való,
Befelé húz az ékesszóló,
S mutatja; ha világod a panasz,
Csend hangján zeng a vigasz.

Van, hogy szorít, fájdalmam kétségbeejtő,
S nem hiszem, hogy megfordulhat a lejtő.
Felerősít, lecsendesít, hullámzik szüntelen,
Hol szendereg, hol tombol bennem esztelen.
Én vagyok ez, vagy ami üzemeltet?
E kérdés idővel arra figyelmeztet,
Hogy ne gondolkozz, ha érezned kellene,
És ne érezz, mikor gondolkodnod illene.
Csak így értheted meg, mi is az érzés,
Ily módon érzed meg, hogy mi az értés.

Láttad már a díszricinust nyárutón magzani,
Bíborszín virágzatát kemény burokra váltani,
Érintésre hüvelyében feszülő erőt robbanni,
Ezernyi labdácskáját mindenfelé széthullni?

Őket, nedves földet érve lelkesen pattogni,
Nyugvóhelyet keresve összekapaszkodni,
Hogy egymást segítve, puha táp alá bújva,
Félálomban tervezgessék születésüket újra.

Elmém is, ha majd egyszer szemét behunyja,
És lecsendesedve, fejét álompárnájára hajtja,
Lélekmagja szűk köpenyéből akkor tör csak elő,
És fogja megtapasztalni, milyen a teremtő erő.

Mire valók a metaforák, a rímek,
Az elcsépelt megszemélyesítések?
Jobbik felünk szemére miért vonnak hályogot
A lényeget kimondott, unalmas szótagok?
A rideg tény, számára miért értelmetlen,
A szeretet kimondva, miért érezhetetlen?

Kaptárból pergő, méz-ízű világát,
Másképp hogyan kóstolhatnád,
Huncut játékának alkotó kedvét
Mégis mi mással hajtanád?
S miképp kérlelhetné másként ellenkező felét,
Hogy kettősségben építse fel a megálmodott mesét.

Hiába kutatod, soha meg nem érted,
Benne rejlik a felfoghatatlan lényeg.
Vágya nem az, hogy vizsgálgasd,
Egyetlen óhaja hozzád csupán az,
Engedd létében létezni őt, s ne zavard.

Nézőpontok csapdája

Undorító, síkos, nyákos piócának látod,
Ki, ha nem vigyázol, rád tapad,
S éltető véredet szívja, míg csak hagyod.

Szivárványban vibráló bőrét csodálom,
S hagyom, hogy meggyőzzön,
Létezését e világon nem tagadhatom.

Találkozhat-e a két látomás, melyik a való?
Arcodat fintorrá torzító fanyar szájíz
Vagy a mindenségre lelkes rácsodálkozó?

Viszolyogj csak! Megmutatni nem akarom.
A rusnya bőr alatt lüktető szenvedély az,
Mit eltaposni vágysz. Megmentésed feladom.

Színvakság

Hiába a színek szappanbuborékos világa,
Ha megkopott retinánk feslett filmvászna
Az öntudat képtelenségétől foszlani kénytelen.
Hisz mit létharcok agyonmásolt kópiái ráégettek,
Az éltető szivárványkupola számára az elviselhetetlen.

Elmélázni egy köröm rajzolatán, egy hajlékony fűszálon,
Csatasorban vonuló fényes fekete hangyákon,
Zivatar után teregetésre váró, gyűrött szélű írisz szirmokon,
Vagy az asztalon felejtett ételmaradékos edényhalmokon,
Belefeledkezni bármilyen formába, látványba,
Mindenféle értelmet kizárva,
A semmiséget megkacagni,
Az ürességen átzuhanni,
Ez a feloldódás lényege,
A létezés legeleje.

Harmónia

Mit jelent?
Szótlan bárgyúságot?
Csendes elfojtást?
Nem lehet.
Bennem mást jelez.
Tiszta zuhatagot,
Sziklákhoz csapódó,
Hömpölygő hegyi patakot.
Tomboló vihart,
Ütközést,
Gyilkos haragot.
Most.
Míg kiegyenlítek,
Mást nem akarok.

Szavaim nem az értelem hangjai.
Érzelmeim dallama, szívem ritmusa
Olykor vad dobszó, vagy lágy szimfónia.
Ki világát egyoldalúan használja,
És mi benne van, csak érteni akarja,
Legyintve fordul az magától el.
De, ki részletekre érzékeny,
Tudva, bármily jelenés tünékeny,
Díszes oromzatú templomba léphet,
Az áhítat köveiből erős falat építhet,
Sejtjei oltárán örök orgonajátékot remélhet.

Mit képzetünk teremt, hogyan tarthatnánk azt meg
Szüntelenül kalandozó gondolatok sodrásában?
Csúszós iszapban hogyan vethetném meg a lábam?

Miként is verhetne gyökeret a vízmosás partján
Egy kétségbeesetten kapaszkodó fejletlen hajtás,
Mit a tajtékzó, vad habok dühödten rántanak alá,
Fensőbbségüket fitogtatva, gőgösen fojtogatva,
gerincét törik, s eljátsszák vele a gyilkos halált.

De ha ellen nem áll, s vár középen, megadón,
A meredek lankásra vált, fáradtan terül el a zúgó.
Cérna gyökerekkel partba kapaszkodik a türelem,
Ráérős lustasággal rügyecskéit bontogatja lelkesen.

Az egyszerű nem más, mint az egy,
Felfoghatatlan, de más nem is lehet.
Próbálhatod, de körbejárni sem tudod,
Sok(k)szerű, ha több oldalról vizsgálgatod.

Rügyezni készül a kerti ecetfa,
Csúcsos ágain tavalyi lándzsát visel,
Gerlepár röppen rá lomhán naponta,
Mégsem ez riasztja őket el.

Tavaszi délben fénylő kövön,
Zivatar után az öregedésen tűnődöm.
Előttem festékkészlet, s ecset hever,
Nehezékre váró papírtekercs.

Dörzskőre cseppnyi esőt hullatok,
Mit a tusporral finoman elkeverek,
Veszem az okkert a sárguló bokrokhoz,
Nyírfa ráncos törzsére feketét kenek.

Szomjazza a papír a színeket,
Levélhullató erdő mélyébe tévedek,
Szürke pára homályában meglapulok,
Rothadó avar illatába szippantok.

A puha ösvény erdő mélyébe csalogatott,
Hol testemet fanyar pára öblítette át,
Magához húzott, hogy megmutassa honát.

Látni eleinte nem hagyta, de finom zörejek
Tudatták velem, hogy él a rengeteg,
És oly boldoggá tett, hogy benne lehetek.

Út menti farakás, kezek rendezett munkája,
Gólyahír és ibolya lila-sárga rámája
Élénk keretet szánt a tavaszi alkotásnak.

Egy gyér cserje rubin ékszerekkel udvarolt,
Azzal hívogatott magához mind közelebb,
Fekete páncél kékes fénye villant a köveken.

Csöppnyi testét száraz gally alá menekítette,
De remélve vártam még egy kis időt,
Meglephetné ismét a benne gyönyörködőt!

Vedlő fenyves gyantakérges bőrébe gázoltam,
Tenyerem a törzsek rejtélyét sóvárogta;
Használt régit újra váltani, ennek titkát áhította.

Kutattam, de mégsem láttam az édes dallamot,
Mi láthatatlanul kerülte meg a foltos mezőt,
Szélén csupasz ágak siettek utolérni a rügyezőt.

Vezetett az út, s én nyomokat hagytam hátra,
Hogy emlékezzen rám, kit vendégül fogadott,
Kit pár órára elkísért magához, s meggyógyított.

Visszatérnél, ha lehetne, hogy változtass?
Hogy a kínos, feszítő perceket kiiktasd,
S lecserélj mindent könnyűre és jóra,
Gond nélküli, felhőtlen gyermekkorra?

Kockáztatnád, hogy ne Te légy most itt,
Mert az a másik sima úton jutott idáig?
Hogy mire képes, soha meg nem érezné,
Már az első akadály meghaladná erejét.

Minden otthonnak
megvan a saját szaga
hív vagy távol tart.

Csend volt az előbb
a szél gyerekzsivajt hoz,
kacag az idő.

Eperfa magja
puha földben nyújtózik,
selymet álmodik.

Nyírfa ágában
vakító zölden kúszik
a leendő lomb.

Tomboló vihar,
riadt szárnyak csapkodnak,
oltalmat hol lel?

Fazékban rotyog,
jól lakik az otthonom,
leves illattal.

Égi hang dobol,
kutyák teste megremeg,
van-e rejteked?

Színes virágok
szirmát tűvel döfködi,
hímez a leány.

Vérszilva szirma
szellő hátán utazik,
már nem is látszik.

Tőkén szőlőfürt,
de ha kéz nem érinti,
mégis mi haszna?

 „magadból indulsz”-
mondja, ki nem ért egyet.
Na de ki másból?

A magányos nem
alkalmazkodó társat
választ magának.

Forr a horizont,
délibábot játszva
mállik a díszlet.

Szél-ágyon ringó
napszagú szőke kalász,
itt az aratás!

Felperzselt erdő
puszta koromszagából
rezgőnyár serken.

Tompa nyárutó,
ecetfán tüzes levél
sürgeti az őszt.

Pezsgő zsongás
cakkos bűvöletéből
zápor riaszt fel.

Fénylő gesztenye
tükrödből ősz int felém,
komor arcával.

Jégcsap a naptól,
szívem madár dalától
olvad könnyesen.

Elindulni, letérni
Tapasztalni, eltévedni
Isten hangját kinevetni
Más szemével könnyezni
Fájón tudni; elbukunk
Hogyha benne ragadunk…
Mégis erre tol az őserő
Hogy értékelni lehessen őt
Mikor visszatér az alázat
S felkarolja a bocsánat

Megfejthető rejtély

Magával ragadó csábító sodródás,
Felszínén lebegő bódult öntudatlanság,
Csillogó hazugság! Benne ártatlan maradsz?
Olyan ez, mint megvetni a kitárulkozó tavaszt.

Győzködheted Te bármeddig azt a valakit,
Ki benned ringató kényelemben lakozik,
Hogy lustán rendezkedjen be örök télre,
S hímzett paplan alatt leljen menedéket.

Elbújhatsz és takarózhatsz nyáron is,
Belülről a titok mégis magától távozik.
Csak a gyáva tudatlanság álmodhatja,
Hogy a zöld rügyet a fa ágába zárhatja,
És a nap hiába siet tűzforrón a magasba.

Vidám kacagása mégiscsak felcsendül odafentről,
A hallgatást feloldja a fázósan reszkető hegytetőkről.
S színeket öntve a lejtők egyhangú kopárságára,
Nyüzsgést parancsol a rest mozdulatlanságba.
Önáltatás, hogy beavatkozhatsz őszinte játékába.