Vannak élethelyzetek, amikor nem tulajdonítunk jelentőséget a megélt feszültségnek, fájdalomnak, kimerültségnek, és igen hamar túllendülünk egy-egy nehéz szakaszon. Máskor viszont úgy dédelgetjük a szenvedést, akár egy kisdedet. Ringatjuk, tápláljuk, pátyolgatjuk, egy pillanatra sem tévesztjük szem elől. Ragaszkodunk hozzá még akkor is, ha szétzilál bennünket. Ismerős a kép, amikor már a végkimerülés határán vagy, kócosan, karikás szemekkel, kialvatlanul és zombi üzemmódban, gépiesen végzed a kötelességeidet és nincs az az indok, ami miatt leállnál? Ha bárki ilyenkor kedvesen és segítő szándékkal szembesít bennünket és finoman jelezni próbálja, hogy fékezzünk, csináhatjuk ám ezt másképp is, reakciónk a sértettség, a felháborodás, a düh, a tehetetlenség és a kétségbeesés, a visszahúzódás, esetleg a rosszindulatú támadás, mert mégis mit képzel a másik, mit okoskodik itt, hát miért nem érti, hogy ezt nem lehet másképp, csakis így és különben is, mi köze hozzá. Valahogy így működik az elme is, amikor ragaszkodik elképzelései igazához.
Amikor jó sokáig hurcoljuk a nagydarabra hizlalt szorongásunkat, nem is csoda, ha egyre nehezebben bírjuk a vele járó terhet. Ez piszkosul fárasztó és pusztító. Akár egy megszakítás és pihenés nélküli kimerítő „gyermekfelügyelet”. Hiába szeretnénk lazítani, másra is időt fordítani, magunkkal foglalkozni, elménk nem engedi. Ragaszkodik vállalt feladatához, mindent elkövet, hogy lebeszéljen a lazításról, egy percre sem lankadhat, és nem terelődhet el a figyelmünk.
Mi a legriasztóbb ebben? Az automatizmusa, a rejtettsége, az ereje, az uralma, na meg a gyorsasága. Megelőzi még a józan eszünket is.
Mit tehetünk? Először is érdemes megkérdőjelezni a reakcióinkat kiváltó értelmezéseket. Érdemes megvizsgálni, hogy ezek valósak-e, hogy az aktuális helyzetre igaz-e mindaz, amire hivatkozva ez a kimerítő meló folyik. Amint felismerjük, hogy elménk feltételezésekre alapozva játssza a hajcsárt, a hamis indokok által vezérelt munkálkodás ereje egyre csökken, a felszabaduló figyelmünket pedig máris hasznosabb, építő jellegű gondolatok, célok, tevékenységek, érzések felé terelhetjük. A felszabaduló figyelem óriási potenciált rejt magában.
Legyünk résen, mert az elme számos meggyőző indokot képes előhúzni, hogy hárítsa a változást. Ezek mindegyike a nehézségre, fájdalomra, vagy a félelemre való hivatkozás. Rafináltságával a legtöbb esetben sikerrel is jár. Célja konzerválni, változatlanul hagyni mindent, amit ismer. Számára a változás egyenlő a megsemmisüléssel.
Hogyan lehet tetten érni az elme manipulatív ügyködéseit? Kitartó önvizsgálattal, gondolataink, érzéseink mögött rejlő kondícióink megkérdőjelezésével, szembesüléssel, a változásra irányuló ellenállásunk felszámolásával, és tudatosan vállalt átformáló belső, pszichés munkával. Köteleződjünk el az igaz dolgok mellett (azaz valósággal összhangban, annak nekünk tetsző irányba történő torzítása helyett), és tegyük meg magunknak azt a szívességet, hogy nem adunk több „jutalomfalatkát” a tévedéseinknek.
Válaszd az őszinteséget, az igazságot, a szabadságot, hogy elméd ne szabotálhasson, ne szoríthasson szűk keretek közé, hanem eredményesen szolgáljon Téged!
Ha egyedül nem megy, és úgy érzed, segítségedre lehetek, kérj időpontot egyéni konzultációra!
