Nem mindig hihetünk a szemünknek!
Ha az interneten rákeresünk az optikai illúziókra, trükkös rajzokon, fotókon ámulhatunk és próbálgathatjuk látószervünk érzékelését. Jó móka és szórakoztató időtöltés ez. A fenti kép láttán is biztosan sokak fantáziája megmozdul. Lenyűgöző, ahogy az elme sajátos értelmezéseket tapaszt egy adott látványhoz. Előfordul, hogy a legapróbb részleteket is képesek vagyunk felfedezni, máskor pedig legnagyobb igyekezetünk ellenére sem sikerül megpillantani valamit, ami mások számára azonnal feltűnik.
Engem azonban leginkább az olyan megtévesztő „trükkök” érdekelnek, melyek nem csak optikailag csaphatják be érzékelésünket. Ilyenek lehetnek például azok a rögzült pszichés tartalmak is, melyeket életünk korai szakaszában tároltunk el, és ismételgetünk automatikusan.
Ez a kínai tanmese remek példája annak, hogyan működik az elme, ha az ember olyan helyzetben találja magát, mely kellemetlennek és károsnak tűnhet számára:
A gyanú
Egy ember nem találta helyén a baltáját. Rögtön tudta, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste is mindjárt, hogyan jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha csak egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a fiú egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj.
Később emberünk kiment ásni a kertjébe, és meglelte a baltáját. Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, csodálkozva tapasztalta, hogy semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna. (Lie Zi)
Naponta működünk ismétlődésszerűen hasonló mintázatok alapján, öntudatlanul. Mégsem kell tehetetlenül beletörődnünk automatizmusainkba.
Nem mindig hihetünk értelmezéseinknek!
Konfliktusaink mögött ugyanis egy olyan láthatatlan folyamat érhető tetten, melynek során a jelen történéseit elménk automatikusan átfesti, meghamisítja. Ilyenkor nem arra reagálunk, ami valójában történik velünk, hanem arra, ahogyan azt érzékeljük és értelmezzük. Ez az értelmezés pedig egy múltbeli traumából ered, melynek aligha van bármi köze a vonatkozó, valós történésekhez.
Múltból cselekszünk, nem a jelennel összhangban. Közvetett emlékek alapján reagálunk a külvilágban zajló eseményekre és az emberek viselkedésére. A közvetett emlékekkel pedig az a gond, hogy azok a bennünk elraktározódott érzelmek és testérzetek formájában bukkannak fel, konkrét, vizuálisan felidézhető emlékképeink tehát nincsenek róluk. Azt hisszük, a másik miatt érezzük kellemetlenül magunkat, de ez nem így van. Hajlamosak vagyunk sokszor ártatlanul elhangzott mondatokat, jelentéktelen gesztusokat, vagy cselekedeteket személyünket ért valós támadásként értékelni.
Nem szándékosan viselkedünk úgy, ahogy. Ennek belátása persze nem azt jelenti, hogy mások tévedése elől ne térhetnénk ki, ha úgy ítéljük meg, hogy az számunkra haszontalan, esetleg káros. Ez a felismerés csupán ahhoz segít hozzá, hogy felhagyjunk a külvilág megváltoztatására szánt igyekezetünkkel és végre a saját ügyünkön, saját tévedéseinken/félreértéseinken kezdjünk el dolgozni.
Generációról generációra örökítjük a rögzült viselkedés- és érzelmi mintáinkat. Képzeljük csak el, mennyi ilyen minta ütközik az emberi interakciók során! Vajon szülőként mekkora a felelősségünk abban, hogy öntudatlanul működő mechanizmusainkra rálássunk, és továbbörökítésével ne fertőzzük tovább a következő generációt? Azt gondolom, nincs értelme hibáztatni, felelősöket keresni, mert mindenki a tőle telhető legjobbat adja tovább. Ez pedig attól függ, hogy ki, milyen mértékben képes feldolgozni a korai traumáit. Ez nem kötelesség, hanem szabad választás kérdése. Elszánt belső munkánk olyan befektetésnek bizonyulhat, mely mindenképpen megtérül, és hasznos mintául szolgálhat a jövő nemzedékének.
